AZ ŐSZ-HEGYI TÓ HALAI

PONTYOK

A pontyok nemzetségének tagjait a csúcsba nyúló száj, a felsőajakon elhelyezett négy bajusz, három sorban elhelyezett öt garatfog, a hát és alsóúszóban lévő erős bognártüske jellemzi. A garatfogak közül az első és második sorban egy-egy, a harmadik sorban pedig három helyezkedik el.

Eurázsiai halfaj, melynek öt alfaja ismert; európai, kaukázusi a Cyprinus carpio carpio, Közép-ázsiai a Cyprinus carpio aralensis (átmeneti forma), kelet-ázsiai a Cyprinus carpio haematopterus, délkelet-ázsiai a Cyprinus carpio viridiviolaceus. Az alfajok abban különböznek egymástól, hogy hátúszóik, lágy úszósugaraik száma más és más. Pikkelyképletük különböző, a csigolyák mennyisége eltérő, szemük átmérője és a szájuk körül lévő bajuszok hossza különböző. Az ötödik indonéziai alfaj a legkevésbé ismert, ezért nincs tudományos neve.
Magyarországon a ponty őshonos halfaj, még külön kettő magyar változata is van, a sodrófa, nyurga vagy magyar ponty a Cyprinus carpio morpha hungaricus (Heckel), a tőponty helyi változata a
Cyprinus carpio morpha acuminatus. A Duna vízrendszerében a legelterjedtebb forma a pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. Hazánkban az 1800.-as évek vége felé kezdődött az európai alfajból kitenyésztett, és mára háziasítottnak tekinthető tógazdasági nemespontyok tenyésztése. Legismertebb a magas hátú, kevés pikkelyű tükörponty.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel

E csoport ősidők óta ismert és tenyésztett tagja a tőponty. Magyar nevei; aranyhasú, babajkó, pathal, potyka, dunaponty, pozsár, vadponty, nyurgaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, sodrófaponty, amelyet a németek "Karpfen", az angolok "Carp", a franciák "Carpe", az olaszok "Carpa" név alatt ismernek. Egyes óriás példányoktól eltekintve, amelyeken 1.5 m hosszúságot, 60 cm szélességet és 35 kg súlyt mértek, eléri az 1 méter hosszúságot és 15-20 kg súlyt. Bloch szerint a legnagyobb pontyot, amelyről tudunk, az Oderából Frankfurtban fogták, ez 2.5 m hosszú és 35 kg súlyú volt. A ponty szája bő, ajkai vastagok, bajuszai erősek és hosszúak, farokúszója félholdalakban mélyen kimetszett, a hát és alsóúszó erős bognártüskéje hátul erős és hegyes fogaktól fűrészes. A hátúszóban 3-4 kemény és 17-22 lágy, a mellúszóban 1 tüskés és 15-16 lágy, a hasúszóban 2 kemény és 8-9 lágy, az alsóúszóban 3 kemény és 5 lágy, a farokúszóban pedig 17-19 tagolt és osztott lágysugár van. Régebben a ponty egyes korcsait és helyi fajtáit igazi fajoknak tartották, Siebold gondos vizsgálatai óta azonban tudjuk, hogy e felfogás helytelen volt.

AMUR

Az amur egyike a világgazdasági szempontból legfontosabb édesvízi halainak egyike, Kínából származik, elsősorban az elszaporodott vízinövényzet irtására történt a célirányos telepítése Magyarország vizeibe 1970-es években. Azóta megtalálta életfeltételeit és rendkívül jól érzi magát, amit a kifogott példányok mennyisége és mérete is mutat. mivel zömmel növényi táplálékot fogyaszt a növényzet sűrűjében kell, hogy keressük. Folyóvizekben az aljzatra tapadt élőbevonatot legeli, a lassú folyású részeken, öblökben, kőgátak mögött. Állóvizeken a nád fiatal hajtásait, és a hínárt, algákat, moszatot eszi, így itt kell keresni.

Szereti a békanyálat és a békalencsét, nagy fogyasztója a hínárféléknek és növekedése előrehaladtával a nádnak is. Látott hallá csak akkor válik, amikor a nádasban a vízre hajló nád levelét eszi, ilyenkor azt látjuk, hogy a nád szára megdől, majd a vízre bukik, és eltűnik. Ez első jele, hogy amurok vannak a horgászhelyen. Az évszaknak megfelelően, hidegebb vízben a mélyebb, felmelegedő és meleg vízben a sekélyebb részeket keresi fel. Gyakran előfordul, hogy meleg nyári napokon, nagyobb vizeken egészen a felszín közelében sütkérezik csapatostól. Mindig ott találjuk, ahol a legkedvezőbb táplálkozási lehetőség és a legzavartalanabb csend ígérkezik számára. Óvatos, félénk hal. Érdekes megfigyelni, ahogy erős szájával szaggatja, majd víz alá húzza a vízből kiálló nádszálakat. Táplálékigénye határozza meg tartózkodási helyét: ez a hínárosok, a nádasok környéke.

Kedveli a lassú folyású csendesebb szakaszokat, és a mély vizet. Magyarország folyóiban és nagyobb állóvizeiben egyaránt előfordul (Tisza, Duna, Ráckevei-Duna /innen került ki az országos csúcs 40,05 kg/, Alcsi-Holt Tisza, Fadd-Dombori holtág, Atkai-holtág, Tisza-tó, Hortobágy-Berettyó csatorna, Kiskunsági csatorna, valamint sok intenzív víz. Kedveli a hínáros növénnyel erősen benőtt vízterületeket.

KESZEG

A pontyfélék családjának egyik népes nemzetségét a keszegek alkotják. Testük magas és oldalt lapított, ferde metszésű szájuk nem visel bajuszt, a hátúszó felsőszéle hátrafelé meredeken esik, a farokúszó nem egyenlő lebenyű és mélyen bemetszett, alsó lebenye nagyobb. A hát elején lévő pikkelyek a hát középvonalán el vannak választva, úgyhogy a hát közepe pikkelymentes, és e vonal szélein egészen apró pikkelyek vannak. Garatfogai mindkét oldalt egy-egy sorban, öt fogból állanak, amelyek koronája oldalt összenyomott és ferdén lekopott.

DÉVÉRKESZEG

Természetes elterjedésének keleti határát az Aral-tó vízrendszere képezte, de a telepítések eredményeként már Szibériában, az Ob-folyó vízrendszerében is megtalálható. Az Aral-tó környékén egy alfaját különböztetik meg a Abramis brama orientalis. A dunai alfaja az Abramis brama pavlovi általánosságban még nem teljesen elfogadott.

A nemzetség legjellemzőbb és egyúttal legismertebb, legelterjedtebb alakja a dévérkeszeg. Magyar nevei; dévér, bárdkeszeg, lapátkeszeg, lapika, lapkó, laposka, lepényhal, platyka, laposkeszeg, széleskeszeg, véreskeszeg, szélhajtókeszeg, feketeszárnyúkeszeg, fahegykeszeg, keszege, Szt. György-keszeg, tyiszaga, dorzsmáskeszeg, vereskeszeg. Eléri az 50-70 cm hosszúságot és 4-6 kg-os súlyt. Oldalt erősen lapított testéről és magas hátáról könnyen felismerhető. A faj hímjein is jelentkezik az ívás idejében a kiemelkedő fehér szemölcsökből álló nászkiütés. E felhámsejt burjánzásból lett nász vagy gyöngykiütés tompa kúpalakú, kezdetben fehér, később borostyánkőszínű dudorokból áll. A legnagyobb ilyen szemölcsök a száj és a pofák szélén, a legkisebbek az úszósugarakon vannak, de van belőlük a kopoltyúfedőkön és majdnem minden pikkelyen is. Egész Közép, Észak és Kelet-Európában honos a dévérkeszeg. Az Alpoktól délre sem ő, sem társai nem élnek, de a Rhone vízrendszerében megtalálható. Előfordul hazánk és Németország nagyobb folyóvizeiben mindenütt, és nagy számmal él a Balatonban.
A dévérkeszegnek többféle korcsa van. Az ezüstös balinnal való kereszteződéséből származó korcsának aránylag nagy szeme és fölfelé irányuló, erősen ferdehasítékú szája van. Hátúszójában 3 és 8, alsóúszójában 3 és 20-25 sugár sorakozik egymás mögé.

KÁRÁSZ

A kárász Európa minden folyó illetve álló édesvizében elõfordul, kivéve a hideg vízû mély tavakat sebes folyású patakokat. Oxigénigénye csekély, így mocsarakban lápokban is elõfordul. Tavakban a gyorsan felmelegedõ partmenti vizekben tanyázik elõszeretettel, nádtisztások szélén, hínarasokban találja meg igazán kedvezõ életfeltételeit. Csak a télvíz idején húzódik a mélyebb vizekbe, a nyugalmi idõszak idején.
A kárász magas testû, oldalról kissé lapított hal. Két faja él magyarországon, az ezüstkárász és a széles kárász. A megkülönböztetésük nem okoz nagyobb gondot, mivel a széles kárász magasabb hátú és a faroktájékon egy sötét folt található. Feje kicsi, szája csúcsba nyíló. Testszíne hátoldalon sötétbarna, oldalán az aranysárgától az ezüstszürkéig minden színben elõfordul (aranykárász), hasa piszkosszürke. Pikkelyei aprók, kissé bõrbenõttek. Úszói világosszürkék, hátúszójának elsõ sugara, kemény fogazott, ún. bognártüske.

HARCSA

A harcsát hatalmas fej, rövid törzs és igen hosszú farkúszó jellemzi. Feje igen széles, felülről kissé lapított és igen kerekített. Szája hatalmasra tátható. A szájüreget sűrű, apró gerebenfogazat borítja. Felső szájpadlása kemény, csontos. Szeme a szájszöglet közelében helyezkedik el, és méreteihez képest szokatlanul apró. Szája széléről tapogató bajuszszálak nyúlnak ki: négy rövidebb az alsó ajakról, és két hosszú a felsőről. Teste vaskos, hasüregében hatalmas gyomorral. Garatnyílása igen bő. A két nagy páros mellúszó közvetlenül a fej mögött helyezkedik el. A farok rész szokatlanul hosszú és keskeny. Ugyancsak hosszú a farok alatti úszó is, amely végighúzódik a farokrész alatt.
A harcsa alakjából adódóan nagy kilengésű, kígyózó mozgást tesz lehetővé. Teste csupasz, bőrét pikkely nem fedi. Háta barnásszürke színű, oldala világosabb, márványozott. Leginkább ízlelő és szaglószerve nyújt segítséget a táplálék észlelésében, de tapintó, halló, valamint az áramlást érzékelő szervei is fejlettek. Ívásának fő időszaka május-júniusra esik. Parti fűzfák gyökereire rakja le az ikráit. Ilyenkor párosával jár, valóságos fészket készít magának, ahol az ikrákat a kikelésig védi. Táplálékdús vizekben nagyon gyorsan növekszik, a kétnyaras harcsa elérheti az 500 mm-t, és az 1,2-1,5 kilógrammot.
Nappali óráit többnyire a víz mély gödreiben, üregekben, vízbe dőlt akadályok között tölti. Kora esti, éjszakai órákban elhagyja búvóhelyét és táplálékszerző körútra indul. Vannak időszakok, mikor nappal is mozgásban van. A forró nyári időszak déli óráiban, zivatar közeledtekor, nyári áradások alkalmakor figyelhető meg a mozgása. Többnyire a fenék közelében vonul, minél alacsonyabb a vízállás, annál inkább ragaszkodik a mélyebb részekhez, áradáskor azonban felkeresi a sekélyebb részeket is. A harcsa késő ősszel elvermel, ilyenkor alig táplálkozik.